Minden ami paci

TENYÉSZTÉS, ELLETÉS, CSIKÓNEVELÉS

A lovak természetes szaporodását az ember a domesztikáció kezdetei óta ellenőrzi, s kezdetektől több gondot fordít a fajtanemesítésre, szelekcióra, keresztezésre, mint más állatfajok esetében. A régi magyar lótartók a tenyésztésre alkalmas lovak megszerzésével, a szaporításra kevésbé alkalmas egyedek ivartalanításával, a tenyésztésből való kivonásával érték el lóállományuk javítását. A tenyésztésben a hasznosság mellett esztétikai követelmények is érvényesültek. Sárrétudvari (Bihar m.) lótartói például a pej színt kedvelték, ezért a község ménjei ? egy-két évtől eltekintve ? mindig pej színűek voltak (Pusztainé Madar I. 1976: 454).

Hajdan a mének egész éven át a szilaj lónyájjal együtt jártak, s a fedeztetés a legelőn, szabadon történt. A szilaj ménestartás korában ? a 18?19. századig ? a tenyésztés irányát főként a mének és a kancák kiválasztásával, egy nyájban járatásával szabták meg. A 19. század közepe óta a kiscsikós és a meddő igás kancákat, illetve a 3 évnél fiatalabb kancacsikókat ún. renyhe ménesben, mén nélkül járatták. Akkor már csupán a tenyészkancák legelő csapatához engedtek mént az év bizonyos szakaszaiban. Ezt a lónyájat nevezték Debrecen vidékén cifra ménesnek.

A 19?20. században a ménlovat egyre több helyen különítették el, zárták be. Állami, katonai méntelepek mintájára uradalmak, városok, községek is létesítettek ménistállókat, s attól fogva a fedeztetést is ott bonyolították. A 20. század első harmadában egyes lótartó tájakon nem a község, hanem valamely tehetős parasztgazda tartott mént (monyast, csődört). Az ilyen gazdát, illetve az uradalmi, községi méngondozót a környezet monyasos, csődörös néven emlegette. A harapós, vad ménlovak orrára kosarat kellett húzni, s óvakodni kellett a rúgásától. A mént sok esetben csak időlegesen különítették el a ménestől. Zetelaka (Udvarhely m.) havasi legelőin például a ménló az 1930?1940-es években már nem járt együtt a sereggel. Pár holdas legelő volt számára bekerítve, télen pedig istállóban tartották. Sárlás idején azonban a sereghez, a kabolák (kancák) közé eresztették, mert a fedeztetés nem ?kézből?, hanem ?szabadon? történt. Az őszi, téli ellést a székely lótartók el akarták kerülni, s a mén időleges elzárásához azért folyamodtak, hogy a csitkózást tavaszra, április?május hónapra időzítsék (Földes L. 1958: 36).

Sárrétudvari lótartói a kancacsikót 3 éves korában szokták először befedeztetni, a méncsikót pedig 3?4 éves korától kezdve engedték fedezni, ugyanis a ló szervezete, izomzata 5?6 éves korára fejlődik ki teljesen. Korai beengedése a tenyésztésbe és betörése a munkába az állomány korcsosodásához vezet. Háziállataink közül a ló hordja legtovább vemhét, 11 hónapig.

A 19?20. században elterjedt a kézből fedeztetés. Ahol volt választási lehetőség, ott a fajtában, színben, természetben legalkalmasabbnak látszó apaállatot választották, s ahhoz vezették a lótartó gazdák sárló kancájukat. A mén védelmében terjedt el országszerte az ugratódeszka, hágatódeszka, próbapad elnevezésű korlát. Két oszlop közé állított, mintegy 2 m hosszú és változtatható magasságú (130?160 cm) palánk, mely a kanca rúgásainak felfogására szolgál. Helyenként szokás volt a rúgós kanca hátsó patáira papucsot húzni (Márton L. 1965: 314; Nagy Gy. 1968: 20).

{625.} A vemhes kanca több kíméletet és takarmányt kapott, mint a többi. Utolsó heteiben hosszabb útra, nehéz teher elé már nem fogták, s az istállóban is elrekesztették a többi lótól, nehogy rúgást kapjon. Ellés előtt néhány nappal bőséges almot, friss szalmát terítettek alá. Lótartó gazdaságban mindig a csikózás, a ló ellése volt az év egyik legnagyobb eseménye (Katona I. 1958: 243). A kanca terhét és éppen megszülető csikaját a régi nyelvben a vehem, vemhe szóval nevezték meg (Herman O. 1914: 336; Szabó T. A. 1971: 408).

Szilaj kanca ellésénél a pásztor nem segédkezhetett, nem is közelíthetett hozzá. Kinn a pusztában vagy az istállóban a ló rövid idő alatt megellik, s hamar feláll. A gazdák többsége tudott segítkezni a csikózásnál, s csak akkor hívtak orvost, ha valami rendellenesség adódott (ikercsikó, farral jött a csikó). Ellés után a gazda megtisztította a kiscsikó orrát a nyálkától. A 19?20. század fordulója táján a csikólépet még megőrizték, megszárították és orvosságnak használták ijedtség ellen (Nagy Gy. 1968: 2; Csiszár Á. 1965: 379).

A kiscsikót az első hetekben különös gonddal vigyázták. Előfordult, hogy az anyja nem engedte szopni. Ezért gúzsba kötötték a lábait, hogy ne tudja elrúgni a csikót. Más esetekben a kanca orrára csiptetőt tettek, vagy pipának nevezett ? bottal csavarható ? hurkot, amivel engedelmességre kényszerítették (Nagy Gy. 1968: 21; Pusztainé Madar I. 1976: 454).

Amikor a csikó a világra jött, a szentistváni matyók a nyírjából rögtön leszedtek, hogy formásabb legyen a patája. Az Ormánságban és a Palócföldön a kovácsmesterrel pucoltatták, vágatták le a békáját, a felesleges patanyírt nem sokkal a {626.} csikó világra jövetele után. Ellenben az Alföld egyes pontjain (például Csongrád) csak akkor kezelték a békát, amikor baj volt vele, rothadásnak indult (Mada-rassy L. 1931: 149; Kodolányi J. 1956: 129; Zólyomi J. 1989: 197; Katona I. 1958: 250).

A palóc gazda a csikót lehetőleg az anyja mellett tartja, mert úgy hamarabb megtanulja az evést. Akkor már 3?4 hetes korában ?szénázgat?. Ahol a csikónak nincs elég hely az istállóban az anyja mellett, a közeli sarokban alakítanak ki neki deszkával, korláttal védett rekeszt. Hagyományosan 9 napos korában vitték ki először a határba. Régebben sem a falun belül, sem a határban nem kötötték hozzá az anyjához. Az utóbbi évtizedekben azonban a gépjárműforgalom miatt az anyaló húzókarikájához szokták kapcsolni. A határban szabadon engedik, mert a csikó izomzata és csontozata csak akkor erősödik meg, ha eleget futkározhat.

Palócföldön a csikó általában féléves koráig szopik. Előfordul, hogy a csikót tehéntejen kell felnevelni. Ilyen esetben cukorral édesítik táplálékát, hogy olyan édes legyen, mint a lótej (Zólyomi J. 1989: 197). Szilaj ménesekben a csikó egyéves korig is szophatott, az istállós lótól azonban féléves korában elválasztották. Választás előtt napjában többször is zabot adtak neki kis fateknőben. Így is megsínyli, mikor elrúgja az anyja.

Az elválasztott kiscsikó orrára a Szeged vidéki tanyákon sündisznóbőrből készült csikópalókát, a Kiskunságban inkább szeges palókát vagy táblapalókát kötöztek, hogy a szopásban meggátolják. Az orradzó, s a többi különféle szopásgátló a legelésben nem akadályozta a csikót. Általában augusztus-szeptember hónapra esett a féléves kort elért csikók ?elválasztása?, akkor rakták rájuk az említett szopásgátló eszközöket (Nagy Czirok L. 1965: 209?210; Bálint S. 1976: 455; a csikópalóka párhuzamaihoz lásd Szabó M. 1955: 162?163).

Elválasztás után a csikó kötőféket kap, addig csak szíjon van.

A csikó nevelésére választás után is gondot fordítanak. Rendszeresen törölgetik, csutakolják, különösen a szügyén és a hátán, ahová később a szerszám kerül. Tisztítás közben a lábemelgetéshez is hozzászoktatják, hogy a patkolókovácsnál se legyen vele gond. Térdét veregetve mondogatják neki, auf, s 3?4 hét múlva már ?ért a szóból?, magától emeli a lábát. Kis teknőben visznek neki zabot, s evés közben folyton simogatják, becézgetik, beszélnek hozzá.

A 18?19. században kényszerűségből már a 2 éves csikókat is sok helyen hámba fogták, s ez a gyakorlat a lóállomány leromlásához, csenevészesedéséhez vezetett (Hankó B. 1943: 7). Rendesen csupán 3?4 éves korában fogják a csikót munkára, teszik meg hámos vagy nyerges lónak.

MÉNHERÉLÉS

A monyas csikót rendszerint egyéves korában szokták kiheréltetni. A 19. században és annak előtte kétéves koráig is vártak a műtéttel, mert azt tartották, hogy akkor szebben fejlődik a jószág. Palócföldön a 20. század első felében az ősszel ellett csikót tavasszal, választás után kevéssel már heréltették. A csikóherélés hagyományos időpontja országszerte nagypéntekre esett (Nagy Czirok L. 1965: 211). A 19. {627.} század végéig minden falunak volt lóherélő embere. Korondon (Udvarhely m.) az Alszeg utcában egy-egy nagypénteken 30?40 csikó is összegyűlt az 1910?1920-as években a lóherélő udvarban. Sokan összegyűltek, mert a csikók gazdái markos legényeket hívtak segítségül a csikó megfogásához, lekötözéséhez (István L. 1980: 52). A 20. században ménherélésre már azok a paraszti specialisták sem mertek vállalkozni, akik sertések és szarvasmarhák kasztrálását jól értették. Ezt a műtétet az 1920?1930-as évektől egyre inkább állatorvosra bízták, 1947 óta pedig más nem is végezhette, mint képesített állatorvos. Korábban a pásztorok közül kerültek ki olyan lóherélők, akik mesterségszerűen foglalkoztak monyas csikók kasztrálásával. Tevékenységük kisebb-nagyobb körzetre terjedt ki, az állomány sűrűségétől függően. Az első világháború előtt a Kisalföld, a Felföld és a Dunántúl falvait morva vándorherélők járták, s néhányan meg is telepedtek a magyar nyelvterület nyugati harmadában (Katona I. 1958: 240?241; Kodolányi J. 1956: 135; Andrásfalvy B. 1975: 344; Paládi-Kovács A. 1999b: 299).

A mének herélésének hagyományos módja az 1930-as évekig maradt fenn. Erről írta Györffy: ?A mén lovat ma is úgy döntik le a heréléshez, mint egykor a szkíták. A négy lába csüdjére hurkot vetnek, s a két hátsó és az egyik első lábát előre, a másik első lábát a kötélnél fogva hátrafelé húzzák, míg el nem dől. Ekkor összehúzzák, majd összekötik a lábakat, s megkezdődik a műtét? (Györffy I. é. n. /1934/b: 138). A lovat selymes füvű gyepre vagy elhintett friss szalmára szokták ledönteni. Mindig a bal oldalára fektették, és egyikük ráült. A palócok zsákot húztak a ló csomóba összehúzott lábaira, hogy ne tudjon rugdosni. A 20. században az Alföld és a Dunántúl legtöbb vidékén már pereces béklyót, bőrből készült herélő hámot is használtak a csikó ledöntéséhez, nem csupán hurkolt végű, erős köteleket, ugyanis a ledöntés egyszerű, régi módja igen megviselte az állat hátgerincét (Tálasi I. 1936: 91; Kodolányi J. 1956: 135; Katona I. 1958: 241; Zólyomi J. 1989: 201). Voltak olyan népi specialisták, akik a lovat álló helyzetében, lefektetés nélkül herélték (például a Sóvidéken, Gub J. 1994: 88).

Magyar nyelvterületen az utóbbi 100?150 évben egyetlen módon, kimetszéssel történt a ló ivartalanítása. Archaikus eljárás volt a herék szétroncsolása, ?kitörése?. Ezt az eljárást régebben Eurázsia széles térségeiben ismerték. Nálunk Somogyban és Baranyában az 1930-as évekig kitörésnek nevezték a ló ivartalanítását, ami e durva, ősi eljárásra utalt (Györffy I. é. n. /1934/b: 137), a máramarosi ukránok még a 20. század elején is alkalmazták.

A metszés éles késsel történik. Fontos segédeszköz a kettéhasított fácskából készült érszorító. Egyik végét előre összekötik, a másik vége szabad. Legtöbb vidéken már a műtét előtt elszorítják vele a here tövét, s négy-öt napig rajta is hagyják. Az érszorító csíptetőfa neve Baranyában csipcsarap, a Duna mentén bilincs, az Alföldön és a Palócföldön cserepcsík, a Nagy-Sárréten csíptető. Kolozsváron 1672-ben szintén csiptetőfa néven említik (Kodolányi J. 1956: 137; Pusztainé Madar I. 1976: 455; EMSztT 1978: 169; Paládi-Kovács A. 1982: 45; 1999b: 300).

Az ivarjától megfosztott ló neve paripa, melynek eredeti jelentése ?ménló?. ?Herélt ló? értelme csupán a 18. század óta adatolható (TESz III. 107). A Dunántúl, a Kisalföld és a Tiszántúl népnyelve egyszerűen heréltnek nevezi a kasztrált lovat (MNA II. 126. térkép). Ritkán, de időnként mégis előfordult, hogy a műtét rosszul sikerült. {628.} Ilyen esetben butacsírás, komor lett a ló, kezelhetetlenné vált, s nem lehetett rajta segíteni többé. A Móricz-novellában is megörökített állapotjelző szinonimájaként az Alföldön itt-ott a kondor, a homály és a cap szó is használatos (Györffy I. é. n. /1934/b: 137?138; Pusztainé Madar I. 1976: 455).

A TENYÉSZTÉS SZÓKINCSE

A lovak nemére, korára, állapotára, színére, alakjára stb. vonatkozó szókincs olyan gazdag, hogy arról illik kiemelten szólni. Herman Ottó nevezetes kötete csupán a lovak színének és szőrének megjelölésére 320 címszót közöl, ami akkor is figyelmet érdemel, ha akadnak átfedések, részleges ismétlések a kifejezések között (Herman O. 1914). Szabó Kálmán a ló színére, színfoltjaira, továbbá a ló lábának, fejének, fülének, nyakának, sörényének, üstökének, hasának, hátának, állásának leírására 329 kifejezést gyűjtött össze a kecskeméti levéltárban (Szabó K. 1965: 45). Ennek a szókincsnek az alaprétege igen régi, honfoglalás előtti. Például a színnevek közül a sárga, tar(ka), kék, kesely szavunk ótörök eredetű, s egykor kizárólag lószíneket jelölt (TESz II. 426, 466; III. 814, 854).

A lószínek nevének többsége a 16?17. században már országos elterjedtségű volt. Erre az időre sok megnevezés átment a felföldi és alföldi magyar nyelvjárásokból a szlovákba is (például fakó, deres, barna, pej, kesely, szőke, szürke, sárga, tarka, hódos, vasderes), sőt némelyikük a morvába, lengyelbe, ruszinba, ukránba is eljutott (Gregor F. 1966: 408?411). A századok során a lótenyésztés sok magyar szava került át a románba, szerb-horvátba, kevesebb a németbe. A lószínek magyar megnevezéseinek átjutása a szomszéd népek nyelvébe ? a lónevekkel és műveltségszókkal együtt ? lótartásunk elismertségéről, kisugárzásáról tanúskodik. A lószínek gyakorisága sokat elárulhat a lóállomány táji jellegeiről is. Háromszék 16?17. századi lószínei között például különösen gyakran jegyezték fel a székely lófajtára jellemző fehér, fehérkék, kékszőrű, deres, szeg, szürke, egérhátú, vércse színneveket (Cs. Bogáts D. 1943: 169?174; a lószínek mai székely neveihez lásd Gub J. 1994: 87). Ezek széles elterjedtségű színnevek voltak. A Dél-Dunántúlon e szócsoporthoz tartozott az egérszínű szíjas vagy szíjhátú ló, melynek a háta közepén sötét csík fut végig, mint a szamárnak. A lóállomány színének a szelekciót is befolyásoló jelentősége volt a hajdani nomád népeknél, a belső-ázsiai ?színes lovú népek? között, s a régi magyar lótartásban is. A lófestés elterjedt gyakorlat volt Magyarországon a 16?17. században, s népi gyakorlatban a legutóbbi időkig. Lófestéshez főként növényi anyagokat használtak (például berzseny). A lófestés divatjának európai terjedésében a magyar példának is szerepe volt (Harmatta J. 1946; Paládi-Kovács A. 1993b: 98, 272; Gunda B. 1991; Paládi-Kovács A. 1997c: 104).

A lovak ivarállapotának jelzésére szintén fölös számban vannak szavai a magyar nyelvnek. Például a hím ló megnevezésére három élő szavunk van: a monyas, a mén és a csődör. Az első a ?tojás? jelentésű ősi mony szó származéka, s főként Dél-Dunán-túlon maradt meg. Szórványosan Nógrádban, az Alföldön és a Székelyföldön is feljegyezték, amiből arra lehet következtetni, hogy egykor elterjedtebb volt a használata (MTSz I. 1474; Balogh L.?Király L. 1976: 103). Erdélyben inkább a honfoglalás {629.} előtti kölcsönszó, a talán alán eredetű mén, az Alföldön főként a kunok nyelvéből származó csődör szó használatos. A kasztrált mén neve a nyelvterület nagyobbik részén herélt, Erdély nyugati és az Alföld déli felében pedig paripa. Ez utóbbit 1528-ban ?büszke tartású, könnyed járású, nemes ló? jelentésben jegyezték fel először. A szó végső forrása a bizánci görög, s a híres arab, török lovak jelzőjeként került a magyarba, esetleg délszláv közvetítéssel (Kniezsa I. 1955: 707?708). Előbb már említettük a rosszul herélt ló megnevezésére használatos szavakat.

A lóállomány csoportjainak leírására szolgáló szókincs a középkorban néhány szláv szóval gazdagodott. Legfontosabb ezek közül az országos elterjedtségű kanca. Említendő a székely tájszó kabola, kabala és az említettek vegyüléséből származó, ugyancsak székely tájnyelvi kacola. A vén anyakanca neve a Barkóságban maksa (Herman O. 1914: 323; MTSz I. 999, 1001), ami nem szláv, hanem a mag(ló) kicsinyítőképzős származéka lehet.

A fedeztetés, vemhesség, csikóztatás szavait itt mellőzve, szólni kell a korjelző szavakról. A ló korát 6 éves koráig a fogán levő pontokról lehet megállapítani. Első két fogát életének harmadik évében hagyja el, amikor a csikófog helyébe lófog nő, s a fogak kicserélődése a jószág negyedik-ötödik évében is folytatódik. Hívogatóból lett csikó szavunk a 13. és 17. század között fokozatosan terjedt el az egész magyar nyelvterületen. A 18. század második felére teljesen kiszorította a hasonló jelentésű korábbi vehem, gyermekló, lófiú, baksa szavakat (Herman O. 1914: 299; Szabó T. A. 1971: 407?409; Imreh I. 1973: 193). Másod-, harmad-, negyedfü(ves) korjelző szavaink a 19. században avultak el, s azóta inkább években adják meg a ló korát. Választás után többnyire rúgott csikó volt a neve. Nyírett vagy nyesett csikó, nyesett farkú csikó a neve annak a növendéknek, amelyik először megy a legelőre. A rosszul táplált, öreg ló neve országszerte gebe, de vannak rá egyéb, helyi megnevezések is (Balogh L.?Király L. 1976: 104).

Tanulságos a kiscsikót hívogató szavak nagy száma és szabályosságot mutató földrajzi elterjedtsége. A csik, csikó, csicskó hívószavak főként Erdély északnyugati szélein használatosak, a csid, csidu, illetve a csina, csinó típusú szavak pedig az északi nyelvjárásokban s az Alföld északi és középső vidékein. A Dunántúl és Erdély legnagyobb részén viszont a paci, maci, macsi típusú csikóhívogatók ismeretesek. Elkergetésére csettintgetés, s főként a csett, csitt, csött szóbokor, ritkábban a ne, nye szó szolgál (MNA II. 140, 141. térkép; Balogh L.?Király L. 1976: 107?108).

A hátas- és hámosló, a tenyésztésbe fogott mén és kanca névadása egykor főként az állat színére, színfoltjaira, termetére, jó vagy rossz tulajdonságára, különös jelére vagy hibájára utalt. Utóbb a paripáknak férfi, a kancáknak női neveket adtak leggyakrabban (Szabó K. 1965: 93). A mindig találó, s igen gyakran költői, szép hangzású lónevek (Csillag, Hajnal, Kincsem, Tündér, Táltos, Szellő, Felhő, Villám) a hajdani lótartó gazdák, pásztorok és kocsisok állatismeretéről, lószeretetéről tanúskodnak. A 16?17. században az Alföldön és Erdélyben divatban voltak a török és tatár származásra utaló lónevek (például Tatár, Mirza, Kalmük, Ali, Ahmed stb.).

{630.} LÓBETEGSÉGEK, NÉPI GYÓGYMÓDOK

Lótartó gazdák az 1940-es évek előtt ritkán hívtak állatorvost beteg jószágukhoz. Előbb a tulajdonos maga próbálkozott, esetleg gyógyító emberhez, népi lódoktorhoz fordult. Pásztorok, uradalmi állatgondozók, lókereskedő cigányok közül váltak ki azok a kisebb-nagyobb körzetben elhíresedett gyógyító emberek, akik a népi gyógymódok mellett patikaszereket is alkalmaztak (Katona I. 1958: 234). A ló hibáinak, betegségének felismerése hozzátartozott a lótartók szakértelméhez. Jó gazda azonnal látta a ló hibáját (hajlott hátú, lógó fülű, járása kaptás, kaszás vagy cseberbelépő) és rejtett betegségét: kehes, pókos, vak, rokkant (Varga Gy. 1973b: 485).

A nagypénteki lóúsztatás szokása, ami a ló rühösségét volt hivatva megelőzni, illetve a boszorkányok rontását lehetetlenné tevő fokhagymakoszorú, a mágikus jelek az istálló ajtaján, ablakán, szelemenén ? hasonló cé